Számomra ez a minőség azt jelenti: odalépek, ahol te vagy. Melletted megyek az úton, ami a tiéd. Szeretném meglátni azt, aki te most vagy. Akinek most látod magad és azt is, akivé válni szeretnél. Szeretném, hogy biztonságban érezd magad és ebben a megtartó térben el tudd mesélni, mivel küzdesz a mindennapokban, mi okoz örömöt, vagy mi az, amitől félsz, vagy szenvedsz. Mi dühít fel, mitől leszel szomorú, mi fáraszt, vagy okoz szorongást...? Mi az, amit szeretsz magadban és mi az, amin változtatni szeretnél? Mitől érzed magad erősnek, magabiztosnak, boldognak, szerethetőnek?
Ezért, amikor ott ülünk egymással szemben, teljes figyelmemmel veled vagyok. Szeretnélek egyre jobban megismerni, ezért sokat kérdezek, vagy csak hallgatlak csendben, ahogy mesélsz arról, amiket fontosnak tartasz elmondani.
Mélyen hiszek abban — és a saját utam is ezt igazolja —, hogy minden módszertanon túl, a legnagyobb támogató és gyógyító ereje a köztünk kialakuló kapcsolatnak van, ahol minden ítélettől mentesen megélheted, hogy az érzéseid kimondhatóak, átélhetőek és rendben vannak!
Ugyanakkor nem hiszek abban, hogy bárki képes más helyett megoldani az életét; aki erre tesz kísérletet, éppen annak a lehetőségét veszi el a másiktól, hogy megtapasztalhassa a saját erejét, megtalálja a saját válaszait — és ezáltal a valódi változás lehetőségét is.
„Ez a te utad, és csak a tiéd.
Mások kísérhetnek rajta, de helyetted senki sem járhatja végig.”
A hozzám érkezőktől legtöbbször talán azt hallom — persze általában nem ilyen egyértelműen megfogalmazva, inkább a mondataik között elrejtve...: „Nem vagyok elég jó”, „Nem vagyok fontos”, vagy „Valami baj van velem.”
A szülővé válással ezek az érzések gyakran felerősödnek, sőt, megjelenhetnek olyanok is, amikkel eddig talán nem is találkoztunk, vagy megtanultuk ügyesen elfojtani őket. Nagyon gyakran előfordul az is, hogy teljesen megfeledkezünk a saját szükségleteinkről, vagy fel sem ismerjük őket, nemhogy megengednénk magunknak, hogy ki is elégítsük őket.
Mivel én magam is úton vagyok, így tapasztalatból is tudom, elsőre milyen ijesztő lehet még a gondolata is, hogy elkezdjük kinyitogatni a bennünk olyan régóta bezárt ajtókat, hiszen sokszor fogalmunk sincs, milyen „csontvázak” kerülhetnek onnan elő... Folyamatosan átélem azt is, milyen sok hajtűkanyart kell bevenni, mennyi gödrön és lejtőn vezet át az út... Hogy milyen, amikor elhagy a remény... Amikor felteszem magamnak a kérdéseket: „Hogy kerültem már megint ide? Mi értelme ennek az egésznek így...? Hát sosem lesz már vége...?”
Aztán valami mindig továbbvisz...
Egyrészt az, hogy nagyon erős bennem a vágy, hogy a gyerekeimnek jó példa és egyre jobb Anyukájuk legyek. Másrészt, hogy ne adjak tovább nekik olyan mintákat, amik engem sem szolgálnak már. És ezek mellett még az is, hogy tudom és tapasztalom: ugyanúgy részei az útnak a felemelő pillanatok is.
A felismerések, a belső csend-pillanatok, az erőnk megtapasztalásának szépsége, a soha át nem élt érzéseink megélésének elsöprő ereje, az önmagunk felé érzett együttérzés, elfogadás, szeretet átélésének gyönyörűsége is. Egészen csodálatos érzés megtapasztalni, ahogy ezek által növekszik a hitünk önmagunkban, ahogy mélyülnek a kapcsolataink a szeretteinkkel. Nekem ezek adnak erőt, amikor minden reménytelennek tűnik.
Összességében tehát azt gondolom, hogy ha a kezdeti nehézségeket, félelmeket legyőzve megérkezik a bátorságunk és elindulunk az önmegismerés útján, már rengeteget tettünk magunkért és hiszem, hogy a környezetünkért, családunkért, gyerekeinkért is!
Egyik legrégibb kedvenc könyvemből ez a két mondat mondja el legpontosabban, amit én is gondolok erről a folyamatról:
„Minden ember élete kísérlet, hogy eljusson önmagához. Minden ember élete egy ösvény sejtése. Senki sem volt még teljesen és maradéktalanul önmaga, mégis mindenki igyekszik önmaga lenni, ki tapogatózva, ki tudatosan, ki ahogy éppen tud.”
Azt kívánom, hogy adj magadnak időt arra, hogy megtaláld a számodra megfelelő kísérőt ezen az úton! Ha végül engem választasz, minden pillanatban igyekszem megszolgálni a bizalmad. :)
Itt tudsz foglalni egy első, 30 perces, ingyenes beszélgetést velem.
Fél óra nem sok idő, de talán abban segíthet, hogy megérezzük: megvan-e a kezdeti szimpátia köztünk, hogy akár hosszabb időn át rendszeresen találkozzunk.